Egyelőre még nem vagyok – legalábbis nem úgy, ahogy majd leszek. Most még csak egy lehetőség vagyok, egy sejtsor a jövőből. A történetem ott kezdődik, ahol anya a ciklusod újraindul. A menstruációd első napján a tested – tudtán kívül – már előkészíti az utat számomra. Ilyenkor a méhed kitisztul és új nyálkahártyát épít, ami majd otthonom lehet.

Itt vagyok… valahol a jövő küszöbén. Még nem formálódtam meg, de egy petesejt már kilépett a petefészekből, és útra indult a petevezetékedben. A cél: találkozni a megfelelő hímivarsejttel, és ha ez megtörténik, kezdetét veszi az életem. A fogantatás pillanata a következő napok egyikében történhet meg – és bár kívülről semmi nem látszik, sejtszinten ez a legfontosabb lépés. 

Megszülettem – legalábbis sejtszinten. Egyetlen spermium megtalálta az anyukámtól érkezett petesejtet, és összeolvadt vele. Ezzel a pillanattal kezdődött minden: létrejöttem, egy egyedi genetikai kóddal. Már most meghatározott, milyen nemű leszek, milyen lesz a szemem színe, vagy hogy milyen adottságokat örököltem. Zigótának hívnak, és most épp elindultam a petevezetékben a méh felé. 

Megérkeztem – otthonra leltem benned. Most épp beágyazódom a méhed meleg, puha nyálkahártyájába. Ez olyan, mint egy biztonságos fészek, ahol elindulhatok a fejlődés útján. A sejtjeim gyorsan osztódnak, már van egy belső és külső réteg is. Az egyik majd belőlem lesz – a másik belőled: a méhlepényből, a köldökzsinórból, a burkokból, amelyek végig vigyáznak majd rám. 

Most már hivatalosan is embrió vagyok – és minden nap újabb és újabb sejtekkel gazdagodom. Képzeld, már körülbelül akkora vagyok, mint egy szezámmag, mégis a sejtjeim szédítő tempóban dolgoznak. Most formálódik ki három fő sejtrétegem: az ektoderma (ebből lesz az agyam, gerincem, idegrendszerem), a mezoderma (ebből alakul majd a szívem, csontjaim, izmaim), és az endoderma (amelyből a belső szerveim fejlődnek). 

Én vagyok a legkisebb szívdobbanás – de már hallható vagyok. Bár még csak pár milliméteres vagyok, a szívem már most elkezdett működni. Dobban, ritmusra, és ezzel elindult valami, ami egy életre szól. Még nem hasonlítok babára – inkább kis lencsére emlékeztetek –, de minden nap újabb szövetek és szervkezdemények alakulnak ki bennem. 

Képzeld el, anyu, már akkora vagyok, mint egy áfonya! Körülbelül 10 mm hosszú vagyok most, és minden nap növekszem. Már megvan a kis gerincem, kezd kirajzolódni a fejem, és az arcom is alakul: megjelennek az orrlyukak, szembimbók, sőt, az első agyterületeim is elkezdenek fejlődni.  

Anya, már majdnem 2 centi hosszú vagyok – és napról napra egyre jobban hasonlítok egy kisbabára. Az arcom kezd kialakulni: a szemem egyre jobban látható, bár még oldalt helyezkedik el, és a szemhéjak is formálódnak. Az orrom, a szájnyílásom és az apró fülkezdemények is megjelennek. A karjaim és lábaim is gyorsan növekednek – már kivehető a könyök, a váll, és lassan az ujjaim is elkülönülnek. 

Anya, mostanra már 2,5 centi hosszú vagyok – nagyjából egy szőlőszem méretű. A fejem még mindig nagy a testemhez képest, de egyre formásabbá válik. Már kivehető az orrom alakja, és a szemem is előrébb vándorol az arcom közepéhez, bár a szemhéjaim még zárva vannak. A fülecskéim is kezdenek a helyükre kerülni. 

Szia Anya! Már két és fél centi vagyok – akkora, mint egy datolya! Tudom, még nagyon picinek tűnök, de belül rengeteget fejlődtem. Nézd csak! Már vannak kis kezeim és lábaim, és a kisujjacskáim is különállnak. Ha most rámnézel egy ultrahangon, már emberformám van, pici orrocskám, szájacskám, és a szemeim is a helyükre vándoroltak. Tudod, néha már mocorgok is – de te még nem érzed, csak én tudom, hogy elindultam felfedezni a kis saját világomat.